Ketten poshadtunk egy irodában, mikor megszólalt a telefon. Az egyik fejlesztőnk hívott, hogy azonnal nézzük meg, hogy mit alkotott. Kicsit aggódtunk ugyan, mert ilyenkor végig kell hallgatni az egy órás fejlesztői locsogást is, az apikról, meg az codesign-ingokról és a többi teljességgel érthetetlen marhaságról. De megbántani persze nem szeretjük a programozókat, mert a lelkük olyan kényes, mint egy ártatlan szűzé, vigyázni kell, mennyire lelkesedünk, mert egy rossz hangsúly és hetekre depresszióba süllyednek a srácok.
Végül beadtuk a derekunkat, mondtuk neki jöjjön oda, ahol mi is vagyunk. Beleegyezett és egy fél óra múlva csöng a telefon, hogy megjött. Azzal a taggal, akivel az agyunkat szültük éppen, egymásra néztünk, majd felállt és lement az érkező elé.
Pánikolva rohant fel egy perc múlva, hogy menjek azonnal, mert valaki rosszul van. A látvány fogadott, a programozó meg halálsápadt arccal ült egy széken, közben pedig remegett, mint egy kocsonya. Ezek szerint a kihalás fenyegeti őt, minket, pedig a krónikus fejlesztőhiány.
- Ilyet még sosem éreztem. Megadom a kódokat. – reszketett a félelemtől és már el is kezdte sorolni a passworld-öket.
- Állj le főnök! - mondja neki a másik.
- Mennyire érzed magad rosszul? - kérdeztem.
- Teljesen kész vagyok.
- Kit hívjunk? - puhatolóztam, mentőt, rendőrt esetleg favágót? Nem mindegy.
- Mentőket kellene. - válaszolja. Oké, akkor elmegyünk egy rendelőbe, határoztam el magam, de ezt nekik nem mondtam.
Eközben a másik is síkideg lesz:
- Ezt nem hiszem el! Kurva ideges vagyok! - De nem fejti ki, hogy miért is az. Csak járkál fel és alá az előtérben, közben a padlót bámulja, magában folytatva a diskurzust.
Mivel mindkettő teljesen hasznavehetetlen, otthagyom őket, elmegyek megkérdezni a recepcióst, hogy merre van a legközelebbi ügyelet. Megmondta, szerencsére elég közeli a cím. Kivezettük a beteg fejlesztési osztályt és beültettük a kocsiba.
- Nem biztos, hogy kellene mozognom. - mondta.
Itt ismét próbáltam faggatni arról, hogy mit érez. Nem értjük egymást, mert elkezdi sorolni mit nem:
- Ilyet még sosem éreztem. Zsibbad a kezem és a lábam, meg remegek. Nem tudom abbahagyni.
Rejtélyesek a tünetek, de nem adtam fel:
- Nem lehet, hogy leesett a vérnyomásod?
- Nem, jobb lenne, ha hívnánk a mentőt. Biztos, hogy CT kell.
Láthatóan a végső kétségbeesésbe kezdte magát taszítani. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy megadjam-e a végső lökést neki, de aztán a híres emberbaráti érzékenységem felülkerekedett és csendben maradtam.
- Messze van még? - szólalt meg ismét a betegünk. Egy perce indultunk és fog tartani még vagy egy percig az út.
- Főnök állj le. - nyugtatgatta a másik, majd ő is rákezdte: - Tényleg, messze van még?
Na elmentek a francba, gondoltam magamban, de inkább ezt mondtam: - Nyugi emberek, itt bekanyarodunk és pár méter múlva meg fogunk érkezni.
Meg is érkeztünk. Az én szavam betonkocka, aggódni tök felesleges. Leparkoltam a rendelő elé és bevezettük az állapotát egyre rosszabbnak gondoló beteget. Odamentünk a betegfelvételhez, ahol a recepciós lány megkérdezte tőlem, hogy mik a panaszaim. Mondtam neki, hogy ez most tejességgel mellékes, mert nem én vagyok a halálos beteg, hanem egy másik közülünk, de azért megköszöntem az érdeklődését. Miután felvázoltam a baj mértékét, - ami valahogy így hangzott: Fogalmam sincs mi a baja, csak fehér, mint a fal és remeg, mint a nyárfalevél. – a lány tanácstalansága még jobban fokozódott, úgyhogy felszólt a sebészetre, mert ott volt az egyetlen orvos a rendelőben.
Visszamentem a beteg taghoz és mondtam neki, hogy tápászkodjon fel, mert agyműtétje lesz az első emeleten. Ettől megnyugodott, érezte, hogy jó kezekben van. A sebészeten hamar fogadták, az ott várakozó többi beteg gyilkos pillantásainak kíséretében besétált a szobába, mi ketten, meg kint maradtunk és vártuk a fejleményeket.
A másikunk is leült és elkezdte a szívét masszírozni.
- Én leszek a következő, kibaszott ideg van bennem. – ez is rákezdte, nagyszerű. A Nagy Webes Valami helyett egy kórházat kellene alapítanunk, mert láthatóan szaporodnak az egészségügyi problémáink.
Aztán, hogy elterelje a figyelmét, na meg hogy legyen esélyünk megszabadulni a félig halott tagtól, felhívta a tag barátnőjét. Akit egyébként úgy tudott, hogy nem is a barátnője, mert teljesen össze vannak veszve. Nem voltak, a csaj már úton volt idefele, mert a beteg is felhívta, míg nem figyeltem.
Nem kellett sokat várnunk, a rendelő ajtaja kinyílt és egy kicsit bicegve, de saját lábán kilépett a tag. Ahhoz képest, hogy agyműtétje volt, elég gyorsan lábra állt, vontam le magamban a következtetéseket.
- Na mit mondtak? – kérdeztük sürgetőn.
- Felküldtek a neurológiára.
- És nem is műtötték meg az agyadat? – kérdeztem csalódottan.
- Nem. Talán nem volt szikéjük. – láthatóan ő sem értette a dolgot.
Felkísértük a másodikra, közben megérkezett a tag barátnője, elkezdődött a nyalás-falás falás, meg a mi van veled drága egyetlenem típusú sopánkodás, mi nem is nagyon néztünk oda, mert ez momentán nem tartozik a cég felügyelő bizottságának hatáskörébe. Aztán megnyugtatott minket a csaj, hogy mostantól átveszi a dolgok feletti irányítást, mi meg mehetünk ahová akarunk. Elköszöntünk és elindultunk vissza az irodába.
- Kibaszott éhes vagyok, ma még nem ettem semmit. – mondta nekem útközben a másik.
- Jól van, akkor menjünk be kajálni egy Mekibe. – javasoltam.
Így is tettünk, pont volt a közelben egy, betértünk, rendeltünk valami kaját és elkezdtük kifújni magunkat.
- Jó, hogy itt voltál a közelben, mert ketten nagyjából kiszenvedni tudtunk volna. – hálálkodott.
- Jaja. – nyugtáztam a dolgot, majd elmesélt a családjukból egy sztorit.
Egyszer otthon voltak mind a négyen, apa, anya és gyerekek, akik közül az egyik ő volt. Ezt erős fenntartásokkal fogadtam, mert nem nagyon hittem el, hogy ő is volt gyerek,de azért figyelmesen hallgattam. A sztori annyi volt, hogy az anyjuk megvágta magát, összeszaladt az egész család és szörnyülködve bámulták, ahogy ömlik a vér a kezéből. Ettől mindenki szép lassan rosszul lett és az udvaron négy ellátásra szoruló egyén kezdett lenni. Egy szerencséjük volt, hogy az anya hangosan jajveszékelt és ezt meghallotta a szomszéd, aki átszaladt és kihívta a mentőket. Így menekültek meg a tömegsírból. Erről a bájos kis történetről, azt mondta, hogy remekül jellemzi a családjuk filozófiai beállítottságát.
Mikor befejezte, hagyott időt, hogy hülyére röhögjem magam rajtuk, eközben ő rágás nélkül tömte magába a sültkrumplit. Fél óra telhetett el, mióta megszabadultunk a tagtól, mikor csörgött a telefon. Ő hívott minket, eszerint az agyműtét sikerült.
- Na mi van főnök? – kérdezte az előttem ülő. Én nem hallottam milyen eszmét cserélnek, de hamar végeztek és így az én kíváncsiságom is kielégülhetett.
- Pánikroham volt. – foglalta össze az előbb hallottakat kilógó krumplival a szájában.
Beszéltünk még kicsit a dologról és a végén arra jutottunk, mindez a nők miatt van.
Lehetnek szépek és buták, okosak és csúnyák, tökéletes kombináció nincs. Egyben azért egyetértettünk, hogy, ha már muszáj a nőkkel csinálni valamit, akkor legalább az illető ne legyen csúnya. Mert a kényszer bennünk van, nem igen tehetünk ellene semmit, köszönjük ezt bárkinek is. Ahogy a Szerb Antal által idézett (vagy inkább kitalált) állítólagos ukrán filozófus mondta: „Egy csúnya nő haszontalanabb, mint egy sánta ló.” Ezért a női lelkek keresztre fognak feszíteni, nem kétséges számomra, de az eredeti Nikotinko Pecsenjétől származik, így én elhárítok minden felelőséget magamtól. De azért van benne valami.
Mielőtt hazamentünk volna, megalkottuk a cégünk filozófiai alapjait:
Emberekre nem leszünk tekintettel, ki kéne irtani az összeset, vagyis valaki végre megszabadíthatna minket tőlük. Látható, hogy csak a baj van velük, állandó problémát jelentenek egymás és saját maguk számára, beleértve minket is.
De amire vigyázunk, arra viszont nagyon. A természet úgy egészben, a növények és az állatvilág, igen közel áll hozzánk. Egy a gond csupán, hogy fizetőképes keresletnek nem igazán felelnek meg. Miért van, az, hogy ezen a világon soha, semmi nem tud tökéletes lenni?
